Nap mint nap találkozom… ha belegondolok, nem is találkozom, mert el sem jutunk az ismerkedésig vagy a megvalósulásig. Többféle lélek létezik, és rájöttem, hogy én a szabadságot választottam. A szabadságra vágyom – nem kívánok szervezetek, félelmek, elvárások vagy szorongások gyermeke lenni. Csakis a szabadságra vágyom.
Kártyázás során felmerült, hogy az emberek valahogy elvesztették ezt az érzést, ezt a vágyat a világ felé. Burokba születtek, és további burkot építenek maguk köré – mert félnek a szabadságtól.
Tökéletes, szabad párkapcsolatok jöhetnének létre, ha nem félnénk a döntéseink képzelt súlyától. Az ember inkább marad egy rossz kapcsolatban, munkahelyen vagy állapotban, minthogy boldog és szabad legyen.
Miért félünk a szabadságtól?
Miért félünk az életünket irányítani?
Akik burokban élnek, nem csoda, hogy nem tudják, milyen szabadnak lenni – hiszen a kontroll, amiben élnek, mindig ott volt rajtuk.
De hogyan tanulható a szabadság?
Egyáltalán tanítani kell?
Talán a szabadság nem is tanulható, hanem inkább emlékezni kell rá. Ott van bennünk születésünk óta csak a világ fokozatosan ránk rakja a láncait. Gyerekként még ösztönösen vágyunk a szabad játékra, az új felfedezésekre, de mire felnövünk, megtanuljuk félni a következményeket.
A szabadság első lépése a felismerés. Felismerni, hogy a félelem nem a sajátunk – kívülről ránk aggatott ruha, amit bármikor levehetünk. De ehhez bátorság kell.
Bátorság ahhoz, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Mit akarunk valójában? Mi az, amit a szívünk választana, ha nem szólna bele a társadalom, a család, a sajtó, vagy a saját belső kritikusunk?
A szabadság gyakorlása apró lépésekkel kezdődik.
Egyetlen őszinte “nem”. Egyetlen bátor “igen”.
Egy gondolat, ami nem illik bele mások elvárásaiba. Egy döntés, amit csak magunkért hozunk meg.
És minden ilyen kis győzelem után a burok repedezni kezd.
Vajon készen állunk arra, hogy kilépjünk belőle?
Talán a szabadság nem más, mint újra megtanulni hinni abban, hogy a világot nem legyőzni, hanem megismerni kell.